Rovásírás KITEKINTŐ Sajó Sándor

Sajó Sándor (1868. nov. 13., Ipolyság - 1933. febr. 1., Budapest) 140 éves születési és halálának 75 éves évfordulóját tavaly ünnepelhettük meg.

Sajót elsősorban irredenta költőként szokás emlegetni, költemény-szülése azonban csupán egyike azon sokrétű, már-már polihisztori, de ízig-végig pedagógusi vénájának, amely 52 évéről keveset tudunk. A rendkívül szerény, de büszke önérzetű férfit gyertya egyenes gerince, magas termete, acélos lépte, széles gesztikulálása és érces hangja mellett tréfás elmésség, sajátos "sajósándori" humor jellemezte, amelyen mindig ott csillogott valami magyar mélabú. Magyarnak lenni c. verse kultusszá vált, aktív tanári szerepléseinek híre pedig országszerte eljutott pályatársaihoz.

Sajó társadalmi és irodalmi működése több mint húsz irányba ágazik szét, például elnöke volt a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségének; az Országos Középiskolai Tanáregyesület főtitkára; az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács tagja; a Magyar Nemzeti Szövetség igazgatóságának külügyi, és irodalmi bizottságának tagja; a Szent István Akadémia tagja; az Irodalomtörténeti Társaság és a Nyelvtudományi Társaság tagja; a Magyar-Holland-Társaság középiskolai alosztályának elnökségi tagja; a Magyar Jövő Szövetség elnöki tanácsának tagja; 1933-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Verseskötetei, drámái mellett cikkei, tanulmányai, évkönyvi tájékoztatói együttesen több mint 800 oldalt tesznek ki.

1917-től 1930-ig a budapesti X. kerületi Kőbányai Magyar Királyi Állami Főgimnázium - a mai Szent László Gimnázium és Szakközépiskola - igazgatói posztját tölti be. Igazgatóként minden évben alapos értesítőt (évkönyvet) adott közre, amely önmagában "sajótos" stílussal és precizitással bírt. Sajó több területen is tanított, volt például könyvtáros a tanári könyvtárban, kézimunkát oktató, osztályfőnök, de földrajzot, matematikát, latint, filozófiát, tornát és fizikát is oktatott. Gyakran szerepelt saját verseivel iskolai ünnepélyeken, feltehetően nyitott volt kollégái és tanítványai előtt nem csak a költészetről való általános tudása és véleménye, hanem saját költészetének "propagálása" is egyes esetekben. A tanulókat több kulturális programba is beszervezte tanulmányaikkal kapcsolatban. Így például nem egyszer ellátogattak a vasműbe, előadást hallgathattak a rádióról, gyakori vendégei voltak a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának, az Állatkertnek, az Aquincumnak, és több természettudományos dokumentumfilm mozielőadásnak is az Astoria-mozgóban. Minden évben megemlékeztek Petőfi Sándorról, Vörösmarty Mihályról és Gárdonyi Gézáról, mindemellett folyamatos sírgondozást is folytattak. Sajó idején indult el, pl. a Zrínyi Sportkör, ami lehetőséget biztosított úszásra, atlétikára és labdarúgásra; a Magyar Cserkész-Szövetség keretében kirándulásokat, több napos táborokat szerveztek, pipere- és kosárfonásra tanították (nem csak) a lányokat. Alapítványokat, ösztöndíjakat hozott létre a jó magaviseletű, jeles előmenetelű, szorgalmas, keresztény árva és szegény tanulók részére. Sajó úgy látta, hogy a külföldi nagyvárosokból visszatérve túlságos szeretettel dőzsölnek idegen eszme-áramlatoktól megfertőződve a diákok. Szívesen elküldte volna őket vidékre, hogy a tősgyökeres magyar föld illatát is megízlelhessék, mert meg kell tanulniuk megbecsülniük és megszeretniük a magyar népet.

Zászlószentelési ünnepség
Sajó Sándor gimnáziumában

Az ifjúsági kör zászlószentelési ünnepségének
szónoka Sajó Sándor 1909.

A háborús idő következtében az ínséges iskolai tárgyi környezet demotiváló állapota, a higiéniai hiányosságok (mert a "klozetekkel örökösen baj van", "az intézet igazgatója pedig valóságos antitalentumnak érzi magát ezen a téren") kihatással voltak a tanártestület és az ifjúság egészségi állapotára, illetve a gyerekek otthoni életkörülményeire is. Szülők és idegenek cipő- és kalapadományban részesítették a gyerekeket. A diákok a tanulással egy időben dolgozhattak is diákfoglalkoztató műhelyekben, ahol könyvkötő és asztalos munkákat végeztek. A tanárok úgy látták, hogy "a fejlődő lélekre nagyon károsan hat az aránytalanul nagy zsebpénz, a sok haszontalan mozi, az utcai élet hangos durvasága, stb." "A tanárság mindjobban belefárad a nehéz munkába; lelkét egyre jobban őrli a gond: a mindennapi élet s nemzeti jövendőnk gondja. A tanuló ifjúság egyre könnyelműbbé lesz: szorgalma megcsappant, erkölcse meglazult, fogy benne a kötelességérzet, növekszik a féktelenkedésre való hajlam. Jobb ha bevalljuk: a magyar iskola züllő állapotban van; legfőbb ideje komoly ügyet vetni rá, hogy egyfelől álhumanizmusból fakadó enyheség, másfelől a tanárság helyzetével való nemtörődés végképp el ne züllessze."

Sajó Sándor már az 1920-as évek elején bőséges publikációban és nyilvános pódiumon hangoztatta az új nemzedék egységes nevelésének időszerű és szükséges gyakorlati megvalósítását - nem egyszer a valós cselekedetek színpadán is megelőzve a minisztereink oktatási törvény határozataiban foglaltakat. Igyekezett maga körül erősíteni és képviselni a magyar nemzeti oktatás szellemét, talán ezért is hagyta figyelmen kívül a hazánkban is egyre népszerűbbé váló reformpedagógiák törekvéseit. Lelki tápláléka volt a trianoni nemzedéknek verseivel, a stílus poeta doctusaként értekező esszéivel és nyelvészeti cikkeivel is. Meggyőződésből vallotta, hogy a tősgyökeres magyar parasztságból elégedetten és bőségesen él(hetne) a nyelvünk. Azonban "avatatlan szeszélyek csúfítják" azt, s nem tudunk magyarul. Turáni nyelvünk azért is vergődik indogermán bilincsek között szerinte, mert sokáig csak latinból és németből fordítottunk. A pedagógus feladata lenne a helyes stílusra, a tudatos beszédre és írásra megtanítania. Ehhez azonban példamutató pedagógusokra van szükség, a nyelv ügye pedig az írók és művészek dolga kellene legyen, akik maguk a leghasznosabb "nyelvbogarászok" - nem pedig a köz ügye. Éppen ezért javasolta, hogy legyenek mintaszerű tankönyvek, amiket valódi írók írjanak; az iskolai önképzőkör csakis nyelvmívelő, stílusképző legyen; az egyetemeken a tanárjelöltek olvassanak többet, készítsék fel őket a helyes beszédre és írásra. Nincs jövő nemzedék, csak jelen nemzedék van. Nem a jövőben kell cselekedni, hanem a mában és nem a jövő számára. Egyelőre nem tantervi reformokra van szükség, "hanem lobogó magyar lelkű és jellemes nemzetnevelőkre: tanítókra és tanárokra!" - jó fizetéssel. Hogy a tanulók ne idegenbe pillogató halvérű, de ne is frázisos hazafiaskodást sajátítsanak el, tudatosságra és éberségre kell nevelni, "magyarabb magyarokat neveljen - nem azért, hogy majdan visszaszerezze, amit mi "most" elvesztettünk, hanem, hogy a most visszaszerzendő soha többé veszendőbe ne mehessen."

Sajó azon példaértékű pedagógusok közé tartozott, aki nem csak a diákok tanulmányi előmenetelével foglalkozott, hanem figyelembe vette a gyerekek családi, otthoni helyzetét, a szülőkkel való viszonyt, a lakáskörülményeket és az anyagi hátteret egyaránt - személyes látogatásai alkalmával is. Tapasztalati példáiból következtet arra, hogy "az életküzdelmektől idegbajossá lett szülők gyermekei" az iskolában végzett idegmunkától csak még jobban kikészülnek, így ők másféle bánásmódot, módszert és képzést igényelnek.

Mai magyar (köz)oktatásunk és egyes tanársorsok hasonló hibákkal és nehézségekkel bír, mint Sajó idejében; annyi különbséggel, hogy ma az irredenta szellem - vagy ahogyan Áprily Lajos nevezte el ezt "szenvedélyes nemzetszerelem"-nek - a hazafiság, a "magyarságversek" szavalása, a "jobboldaliság", az "árpádsávosság", a "felesleges magyarkodás" kritikai élű vádjaival és a kiközösítés veszélyétől terhes. Kevés olyan állami iskola van, ahol a tanárság mint olyan az alkotói, művészi és nevelői lét "szentségeként" jelenne meg, netán hogy a magyar értelmiség nevelése már a középiskola feladata lenne. "A magyar középiskolai tanárság a legszentebb naivságú és legbensőbb értéke a magyar értelmiségnek; lelkülete szerint a legcsöndesebb szenvedője a mai magyar életnek s ugyancsak lelkülete szerint a leghűségesebb ápolója és fejlesztője a magyar érzésnek - az irredentát illetően is. Dolgozik és tűr - csak az a kérdés, meddig bírja még..." De mindeközben igaznak tartja, hogy "A magyar irredenta leghatásosabb nevelője - a szenvedés."

Érdekes a kultúráról vallott nézete is: "Mintha a kultúra valami különálló, fölöttünk lebegő bálvány volna, mely az élet kötelékeiből kiszakítva boldogítja az embert s nem lelkünk tartalma, melynek magunkból: családi, társadalmi, nemzeti életünk talajából kell kifejlődnie. [...] a műveltség nem külső máz és nem csupán tudás és nem elsősorban idegen nyelvek ismerete, hanem bensőbb, komolyabb és szentebb valami, melynek a tudás csak egyik tényezője, a nyelv ismerete csak hathatós eszköze." Nemzetinek, nemzeti zamatnak kell lennie a műveltségnek. "Enélkül az európai műveltség csak üres szó, mert műveltség tekintetében Európa sincs, csak népek és nemzetek vannak." "Élhet közöttünk világlátott ember, az ismereteknek mégoly nagy mennyiségével: magyar érzés nélkül csak műveltnek mondott idegen, valójában műveletlen magyar. [...] a műveltség: ész, szív és jellem együtt s ez együttesben éppen nem a tudás a legértékesebb."

A másik vád, amivel sokan a középiskolákat annakidején és ma is meglehetősen gyakran illetik, az hogy szükségtelen dolgokat tanít és alig nevel. Sajó a tantervben lát hiányosságokat, és hibákat. Ő még az éneket is a kötelező tárgyak közé sorolta volna szívképző fontossága miatt, egybekötve népdalköltészetünk ápolásával. Az élő idegen nyelvek tanításában megelőzve korát hangsúlyozta az élő, beszél(get)ve tanítást, ami mára már evidens módszernek számít. A nemzeti műveltség fejlesztési terepét a népművelésben látta. "Tele van a magyar társadalom színtelen és gerinctelen alakokkal", a tanár ezért legyen határozott és önérzetes. Sajó nagyon is jól értette a tanári társadalmat ért vádakat és nem mentegette magukat. Sőt, világosan látta, hogy az iskola és a tanuló társadalom egyaránt a tanár tükre.

Négyesy László titkáraként rendszeresen írt az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlönyben. Többször visszatérő cikkei közé tartozott ma is aktuális kérdéseket feszegető tanári fizetések témája. "A tanári fizetés, a nagy tékozlások e klasszikus hazájában szomorúan csekély [...] A magyar társadalom nem tudja, talán nem is akarja megérteni a mi bajunkat s szerénytelenségnek ítélve panaszainkat szemünkbe vágja a kérdést: miért tódulnak hát annyian a nyomorúságosnak hirdetett tanári pályára? Miért? Isten tudja." Mindezek következtében nem csoda, ha annyi váddal illetik a tanárságot és "barátságtalan a hangulat a tanárság iránt, mert barátságtalan általában az iskola iránt. A mai élet nagyon is gyakorlati én önző; ennek a társadalomnak a szemében az iskola, bár megszokásból kultúrintézmény a neve, valójában szükséges rossz." E külön kis világ szövedékét nem ismerve arra a meggyőződésre jut sok szülő, hogy tanárnak lenni nagyon szűk körű, tehát jelentéktelen és nem úri foglalkozás. Látszat szerint nem életbevágó pályája és nincs közvetlenül ható, azonnal kézzelfogható eredménye sem.

"És ha nem így van is, ha az iskolai munka elsőrangú fontossága általánosan elismert volna is: ki képes megítélni a tanári munka nehézségét? Senki, csak az, aki maga is tanít. És ki képes helyesen megítélni az egyes tanár munkájának értékét? Csak nagyon kevesen. A tanulónak van érzése róla, de ítélete nem lehet; a nagyközönség pedig gépiesen ismételgeti a nagy kulturálatlanságra valló ítéletet: napi 3 órai munka, évi 3 hónapi vakáció." "Pedig csak egy kis jóakarat kellene annak a megértéséhez, hogy a tanítás és a fegyelmezés a legnehezebb munka, hogy a jövendő nemzedékek emberré és magyarrá nevelése, tehát éppen a középiskola munkája a legnemzetibb, a legfontosabb munka, hogy pl. ha egy tanár egy mindennapos fegyelmi esetet helyesen, igazságosan, - s ehhez pedig türelem, hangulat, sőt ihlet szükséges - szeretetre és erkölcsre nevelőn tud elintézni: ezzel érdemesebb és fontosabb munkát végzett bármiféle akta elintézésénél."

A közvélemény rossz néven veszi, ha a tanárság ezek után még panaszkodni mer. "A tanárság sorsa hasonló e tekintetben a rossz mostohájú gyermekéhez: sír, mert verik - verik, mert sír. [...] viszont a tanárnak, akinek a jellemnevelés a legeslegfontosabb hivatása, nem is volna szabad önérzet nélkül való, gerinctelen bábnak lennie. A jogos panasz még nem lázongás, a jogos elégedetlenség még nem féktelenkedés." Addig azonban, míg a tanárok között nem születik meg az összefogás, nem várhatunk el egységes együttérzést részükről, s így közös érdekeinket sem vagyunk képesek képviselni a társadalom előtt. Tanítsanak inkább kevesebbet, de azt jól; legyen inkább kevesebb tanár a pályán, de elhivatott - vallotta egykor Sajó Sándor, vallanánk még most is.


Az iskolaigazgató