|
|
Rovásírás, a magyar hagyaték
|
|
Rovásírás, a magyar hagyaték |
A világban mesterségesen terjesztett, egységesítésnek is nevezhető globalizáció ellenében a harc csupán egyetlen eszközzel vehető fel, a hagyományőrzéssel. Ezt a magyarság számára a rovásírás jelenti, amely sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkezik, mint amit a "hivatalos tudomány" elismer.
A jelenleg is dúló számos helyi háború bármely fél számára csak átmeneti hatalmat biztosíthat. Ennél sokkal hosszabb távon gondolkodott Napóleon külügyminisztere, Francois Talleyrand, akit a császár a magyarok elleni hatékony hadviselés módjáról kérdezett. "Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!" - hangzott az állítólagos válasz. Márpedig e homályba vesző magyar múltnak elvitathatatlan része a több ezer éves rovásírás, amelynek elvétele, azaz ősi létének tagadása a francia politikust igazolja. Hogy miért?
A gondolatok rögzítésének legtökéletesebb módja a betűkből álló írás, amely a beszédhangokhoz igazodik. Ennek alapja a magyarság esetében a rovásnak nevezett, már a pergamenre, papírra történő kézírás és a könyvnyomtatás előtt használt vésett betűrendszer. Előnye, hogy az egy hangot több esetben két, sőt három betűvel is jelző latin alak helyett az egy hang egy betű módszert használja. Egyszerű volt, minden gyermek játszva megtanulhatta, amit a legifjabbaknál napjainkban is tapasztalhatunk.
Bár a tudomány legrégibbnek
a hozzávetőleg ötezer éves mezopotámiai kép- és ékírást tartja - ezek hangértékeik
megfejtése óta értelmezhetők is -, vannak korábbi emlékeink. Közülük legősibbet,
a bajóti Jankovich-barlangban Hillebrand Jenő ősrégész találta 1913 és
1925 között végzett ásatásai során. A 15-20 ezer éves, bolygatatlan rétegben
vésett csontdarabkára lelt, ám a véseteket csak díszítésnek vélte. Friedrich
Klára rovásírás-kutató mutatta ki róluk, hogy régi írásunk betűi. Figyelemre
méltó, hogy ezek egyike alakilag azonos Kassai István építőmesternek
az 1464-ben épült bártfai templomon megmaradt, szintén összerótt névjegyével.
Márpedig összerovás, (magasabb szintű elvont gondolkodást igénylő rövidítés)
csak a magyarral rokon szkíta, hun, avar népcsoportok írásában fordul elő gyakran,
míg az etruszkoknál, germánoknál, latinoknál elenyésző mennyiségben.
Fontos tudni, hogy a X.
században ránk kényszerített latin betűsorban tizenhárom hangunkra - TY, GY,
NY, LY, SZ, ZS, CS, K, J, Á, É Ö, Ü - nem volt jel. 1184-ben a latin ábécé még
csak 24 betűs volt, ezért fura az 1055-ből származó Tihanyi alapítólevél "feheruuaru
rea meneh hodu utu rea" (Fehérvárra menő hadi útra) részlete is, amely
a magyarral ellentétben különválasztja a szavaktól a ragokat. Ugyancsak figyelemre
méltó, hogy a 24 betűs latinnal szemben régi rovásábécéink 32 betűből álltak,
7 magánhangzóval: A, E, I, O, Ö, U, Ü.
A rovásírás igen jelentős
emléke az erdélyi Tatárlakán (jelenleg Tartaria) talált 7800-8200 éves agyagtáblácska,
amelyen Z, NY, GY rovásbetűinkre hasonlító jelek és összerovások (ligatúrák)
találhatók. A lelet korszakos fontosságú, hiszen egyes karcolatai 1000-1500
évvel régebbiek a szintén írástörténeti jelentőségű mezopotámiai képírásnál.
Ez is alátámasztja a feltételezést, hogy az általános megállapítással ellentétben
az írásbeliség bölcsője nem ott, hanem a Kárpát-medencében ringott.
Hogy nem véletlenszerűségről
van szó, azt a világ első régésznője, az erdélyi Torma Zsófia bizonyította
a XIX. században a Maros partfalából kiásott, a Tordos-Vinca-műveltséghez tartozó
több száz írásjegyes korongjával. Ennek számos - a kolozsvári Erdélyi Nemzeti
Történeti Múzeumban a régésznő nevének említés nélkül kiállított - darabján
a napjainkban is használatos rovásírásunk betűi azonosíthatók.
A kora középkortól kezdve számos egyházi ember, koruk írástudó történészei, Kézai Simon, Kálti Márk, Thuróczy János, Antonio Bonfini, Verancsics Antal, Szamosközi István, Bél Mátyás szkíta-hun írásnak nevezték. Thelegdi János későbbi érsek, majd püspök 1598-ban a Rudimenta, azaz a hunok régi nyelvének elemei című tankönyvében írta: "a hun betűkről, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek." Használhatóságuk bizonyítékául a Miatyánk és a Hiszekegy imákat rovásírással is bemutatta kiadványában.
Bél Mátyás betűsora
Csak néhány tudóst mutattam
be azok közül, akik cáfolhatatlanok, ezért ellenzőik azt hangoztatták: oly kevés
régi emlék maradt ránk, hogy azokból bizonyító erejű következtetés nem vonható
le. Így tett Hunfalvy Pál nyelvész, néprajzkutató is, aki a Die Ungarn
oder Magyaren című, 1881-ben megjelent művében tagadja, hogy a magyaroknak
a kereszténységre térítés előtt saját írásuk volt. Szerinte a magyarok ősi írását
néhány XVII. századi tudós találta ki.
Kállay Ferenc A pogány
magyarok vallása című könyvében (1861) olvashatjuk: "...hogy több írásos
emlékek fenn nem maradtak, az nem csuda, ha meggondoljuk, hogy nálunk mint másutt
a pogány írások s babonás jegyzékek a keresztény fejedelmek parancsára elégettettek,
megsemmisíttettek. Nevezetesen I. András parancsában meghagyatik, hogy minden
magyar s idegen, ki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszítse el, ha
scythiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja, a pogány és scythiai szertartásokat
s hamis Isteneket el kell törleni, a bálványok pedig lerontassanak."
A rovásemlékek számát az
is csökkenti, hogy a hivatalos tudomány egyes képviselői hamisítványként tekintenek
rájuk. Ilyen a Budapesti Történeti Múzeum kőtárának pincéjében őrzött, Margit-szigeti
kolostor falában talált rovásjeles kő, amelynek megtekintésére és tanulmányozására
e sorok írója Friedrich Klárával 2002 júliusában kapott engedélyt. Az emléket
a neves Csallány Dezső régész, múzeumigazgató és Pataky László
mérnök, rovásírás-kutató vizsgálta 1966-67-ben. A kő jeleit mindketten XIII.
századinak tekintették, ami időben egybeesett az egykori Nyulak-szigetén
IV. Béla 1252-ben alapította kolostoréval. Ennek ellenére a kő továbbra
is a pincében porladozik.
Az első teljes rovásábécét
a Luigi Ferdinando Marsigli által 1699-ben, a gyergyószárhegyi templomban
talált rovásbotra vésett naptárból ismerjük, amely a rajta található keresztény
ünnepek és névnapok alapján a tudomány szerint XIII. századi lehet. Hogy az
egyszerű népnek rovásbetűkkel jelezték a tudnivalókat, azt bizonyítja, hogy
ők csupán a latin betűs írást nem ismerték, az ősi "hagyatékot" viszont
olvasni tudták, tehát nem voltak analfabéták. Az 1483-tájáról származó Nikolsburgi
ábécé jelzi, hogy az akkor uralkodó Hunyadi Mátyás udvarában is jelen
volt ez az írásműveltség és az adókat is számrovás botokon jegyezték fel.
A rovásírás elnevezést a
XX. század elején Tar Mihály juhász, aki őseitől tanulta, és Fadrusz
János, legnagyobb szobrászaink egyike, a kolozsvári Mátyás-szobor alkotója
adta régi írásunknak, amellyel tökéletesen kifejezték fába róható, kőbe véshető,
papírra egyaránt írható jellegét. Székely-magyar rovásírásnak is nevezik, mivel
legtöbb emlékét a székelyek őrizték meg számunkra.
Az 1910-es években indult
magyarországi cserkészmozgalom kezdettől fogva felvállalta, terjesztette, tanította
ősi írásunkat. Forrai Sándor, ifjúként maga is a mozgalom tagja, majd
református presbiter tudományos alapossággal írt könyveiben gyűjtötte össze
az emlékeket. Amikor a Jóisten magához szólította "tanár urat", jelentős
számú támogatója javaslatára Forrai Sándor rovásírás-kutatása Magyar Örökség
díjat kapott. Ezt megelőzően még megérhette, hogy a róla elnevezett rovásíró
kör az egész Kárpát-medencére kiterjedő rovásírásversenyeket szervezett.
Hazai és határon túli támogatói
előterjesztésére 2015 júniusában a rovásírás Old Hungarian elnevezéssel bekerült
a nemzetközi írásrendszereket hitelesítő UNICODE elnevezésű rendszerbe. Ehhez
jelentős segítséget nyújtott a döntőbizottság tagja, Michael Everson.
Nem kevésbé figyelemre méltó eredmény, hogy a székely-magyarnak nevezett rovásírás
a Nemzeti alaptanterv része lett, ezért néhány órában a Hon és népismeret tantárgy
keretén belül oktatható. Ezeken a tanórákon a UNICODE-ban hitelesített betűket
és helyesírási szabályokat ismertetik meg a tanulókkal, kizárva a világhálón
felbukkanó, nem hagyománykövető ábécéket.
Őseink írása a magyarság
és a vele rokon elődnépek, azaz szkíták, hunok, avarok hagyatéka, egyúttal felveti
Kárpát-medencei ősiségünk lehetőségét. Hogy az itt őshonos magyarságot a későbbiekben
máshová is eljuttatta a történelem vihara, már további kérdés.
Egy biztos: a gyökerétől
megfosztott fa átmeneti zöldellés után elpusztul. A magyar beszéd hangjait maradéktalanul
magába foglaló rovásírás ősi hagyaték, amely büszkeséggel tölti el gyakorlóit
és megerősíti nemzettudatukat. Hála érte mindazoknak, akik névvel vagy névtelenül,
pártpolitikai hangsúly nélkül önzetlen kutatásaikkal, tanításaikkal segítették
közkinccsé tételét.
Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2016.
szeptember 6.
|
|
Rovásírás, a magyar hagyaték
|
|
|