A hunok harci technikája a hadtörténelem során a legsikeresebb volt. Nem létezett más, ami annyi évszázadon keresztül olyan harcértéket képviselt, mint a hun típusú lovasíjász fegyvernem - mondta a Demokratának Kelemen Zsolt lovas harcművész.

Mióta foglalkozol a harcművészettel?
Mint a legtöbb férfiember, gyermekkoromtól, csak nálam állandósult a gyermekkori katonásdi, ami folyamatosan bővült az érdeklődéssel, megismeréssel, gyakorlással. Tanultam lovagolni, cselgáncs-, karate-, kung fu- és vívóedzésekre jártam, megismerkedtem a lövészettel, futóvadlövészettel és íjászattal. Szerencsés voltam, mert olyan "világklasszis" mesterektől tanulhattam, mint Budai György, Marosvölgyi László (shotokan), Liszka László (kung fu), Fodor László (futóvad), Kassai Lajos (lovasíjászat). Ismereteimet olyan kiválóságok kiadványai, előadásai és a velük folytatott beszélgetések bővítették, mint László Gyula, Nagy Kálmán, Bakay Kornél, Bárdi László, Bóna István, Csallány Dezső, Pap Gábor.

Milyen képesítéssel lehet valaki hivatásos oktató?
A harcművészetet megtanulni nem lehet, tehetségből és rátermettségből fakadó adottság, amihez nem kevés mesterségbeli tudás szükséges. Magam közel húsz éve foglalkozom életmódszerűen harcművészetünk kutatásával, gyakorlásával, 2000 óta szervezett keretek között oktatom. Ehhez elegendő valamely törvényi előírás szerinti oktatói képesítés, azonban sokkal fontosabb a hitelesség és a képesség. Hun-magyar harcművészeti rendszerünk oktatása államilag elismert formában nem létezik, és bár erre történtek kísérletek Baranta elnevezés alatt, nem vezettek eredményre. Esély nyílt rá, hogy a lovas szakág egyetemi tantárgyként népszerűsítse a hagyományos magyar lovaglástechnika oktatását, de felőrölték a politikai ambíciók.

Jövőre mégis tantervbe kerül a lovaglás.
Igen, a nyugat-európai lovaskultúra, amely rettentően pénzigényes és nemzetidegen. Már régebben próbáltam felvetni, hogy saját lovas kultúránkhoz kapcsolható lovakat is be kéne vonni az elképzelés megvalósításába, hogy "tanuljon meg minden magyar gyerek lovagolni". Senkit nem érdekelt, pedig a mostanihoz képest századannyi költség mellett ezerszeres hatékonysággal lehetne fejleszteni és működtetni. Hagyományos lovakkal a költségvetése igen alacsony. A lovagláshoz pedig először ló és lovas kell, nem dísznyereg.

2005-ben a Lóháton, fegyverben, míg 2010-ben a Hun-Magyar harcművészet című kiadványodban szinte tankönyv jelleggel népszerűsítetted a lovas harcművészetet.
Pontosan, és a lóutánpótlás is beindult. Utóbbi könyvem, amelynek összeállítását jelentős szakértők, köztük Pap Gábor, Grózer Csaba íjkészítő, Kassai Lajos segítették írásaikkal, nem csak a történelem és a harcművészetek iránt érdeklődők számára meggyőző. Segítséget nyújt az íjászat gyakorlóinak, egyéb sportfoglalkozásokhoz, hagyományőrző munkákhoz. Előkészületben van egy lovas képzést segítő tankönyv is, amelyet már régóta várnak tőlem az érdeklődők.

Említetted, hogy milyen mesterekhez volt szerencséd, de hogyan készültél erre a hivatásra?
Kielégíthetetlen érdeklődéssel, önképzéssel. Életem során a tudás és tapasztalat megszerzésére törekedtem. Könyveket olvastam, előadásokat hallgattam, múzeumokba jártam, képzéseken vettem részt. Felszereléseket, eszközöket, fegyvereket készítettem, alkalmaztam. Lovakat és lovasokat képeztem, szerveztem és irányítottam, lótenyésztési programokban segédkeztem. Edzéseket vezettem, versenyeztem, népszerűsítő előadásokat, lovas harcművészeti bemutatókat rendeztem. Lovakat tartottam, gyakorlóhelyet üzemeltettem, gyermekeket neveltem. Kutatómunkám során sohasem elképzelésekre vagy feltételezésekre kerestem visszaigazolásokat, a tényeket, dokumentumokat, leleteket pedig nem válogatom, hanem vizsgálom.

Írod, hogy megtaláltad a hagyományos magyar lovaglás alaptípusát. Tudjuk, hogy a hunok találták fel a nyereg és kengyel használatát, de lovas technikánk miben különbözik más népekétől?
A hagyományos lovaglástechnikához hagyományos lovat kell választani. Ez a lótípus Magyarországon a XIX. század közepéig
általános használatban volt, de kiszorították a nyugat-európai lófajták, melyeket hazánkban ekkor kezdtek tenyészteni. A VI-VIII. századi hun típusú lovas temetkezésekből tudjuk, hogy mindössze 130-140 cm marmagasságú, arab hatást mutató tarpán (eurázsiai vadló) ivadék volt, pusztai ló. Lépése szapora, gyors irányváltásokra képes, hátmozgása csekély. Az egykori hadjáratok során nemcsak az éghajlati változásokat küzdötte le, de a változó mikrobiológiát, kórokozókat is, és több ezer kilométert is gond nélkül képes volt megtenni. Az ilyen lovak mozgása jelentősen eltér a ma ismert és általános, nagytestű sportlovak mozgásától. Minthogy a lovas mozgása minden esetben a ló mozgásához idomul, hagyományos lovakon, fegyverek alkalmazásával az is egészen más képet mutat. A katonai lovaglóstílus - melyet bizonyosan alkalmaztak - ezáltal pontosan behatárolható. Biztonságos és univerzális. Elsajátítása páratlan tudást eredményez, amely nem lovas életmódot folytató személyek és népek számára elérhetetlen. A mai európai lovassportok sikertelen utánzások emlékei, mert bár egy-egy részfeladat megoldására kiváló lehetőséget nyújtanak, lovas harcászatra, hosszú távon is kényelmes és biztonságos lovaglásra alkalmatlanok. Erről megbizonyosodhatunk, ha sportlovas kezébe fegyvereket adunk, páncélzattal látjuk el és megkérjük, hogy használja a fegyvereket, de legalább így felvértezve tegyen meg terepen minimum száz kilométert. Sajnálom, hogy saját országunkban, a saját lovaskultúránkat még csak mutatóba sem állíthatjuk az azt kiszorító, egyeduralkodóvá tett idegen lósportok mellé. A lovas nemzet kifejezés csupán mítosz maradt.

Mivel az olimpia elment a látványsportok felé, nem lehetne része a lovas íjászat is?
Magánvéleményem, hogy nagyon hasznos lenne, de tekintve a mai olimpiákat, amelyek a reklámokról és a pénzekről szólnak, nem igen van esélye. Egy jellemzően hun-magyar sportág jelenléte a rendszerben, melyben ma is egyeduralkodók vagyunk, senkinek nem érdeke. A világon egyedülálló, csapatszemléletű lovas harcművészeti rendszerünk pedig kifejezetten nem oda való.

A lovasíjászat és a lovas harcművészet tehát nem azonos?
Azonos kultúrkör két ellenpólusáról beszélhetünk. A lovas harcművészet különböző lovastevékenységek mellett minden hagyományos fegyveres technikát magába foglal, az egyéni képességek fejlesztése pedig a közösségben, csapatban végzett munka alapját képezi. Mivel a tartalmi elemeket nem mi találjuk ki, napjainkban fontos szerepe van a kutatómunkának, a gyakorlati tapasztalatok összegzésének, a teljes és korhű felszerelésnek. E harcművészet része a lovasíjászat, mint tevékenység. A lovasíjászat része az abból kialakított XX-XXI. századi lovasíjász sport, a maga szabályrendszerével és kiválóságaival.

A hunok, magyarok által használt íjak saját fejlesztésűek? Átvették-e tőlük mások?
A hosszú húzáshosszra készített, erőkarokkal és merev szarvakkal ellátott összetett íjak általános alkalmazása minden bizonnyal a hunokhoz köthető. E fegyvernél hajlókarok-reflexek végein elhelyezett hosszú erőkarok korszakalkotó újítást képviseltek. A hun módra, hosszú merev erőkarokkal ellátott íjak később csaknem egész Eurázsiában elterjedtek és ilyet használtak a VI. századtól hatalmat építő és terjeszkedő türkök, majd a IX-X. századtól egyre jelentősebb területeket meghódító tatárok is.

A hun-magyar harcművészetből mi ültethető át napjaink haderejébe? Mitől voltak jó harcosok?
Erre nem csak személyes tapasztalatommal válaszolhatok. Még beszélhettem az egykori huszártiszttel, Nagy Kálmán bácsival, aki sokáig frontszolgálatot is teljesített. Elmondta, hogy a lovasszázadba besorolt katona egészen más képességekkel rendelkezett, mint a gyalogos. Közéjük eleve olyanok kerülhettek, akik polgári életükben beszerezték az életmódbeli tudást és tapasztalatokat. Az ilyen egyéneknek télen-nyáron szabadban történő, lovakkal való foglalkozás folytán, egészen más a fizikai állóképességük. Tűrőképessége is másként alakul. Hideget-meleget, nélkülözést sokkal jobban viselik, mint azok, akik nem szoktak hozzá. Katonai képességeik magasabb szintre jutnak, a helyzeteket bátrabban, ügyesebben oldják meg, felelősségtudatuk sokkal magasabb szintű. Nagyobb a beleérzésük, figyelmesebbek a bajtársaikkal, de még az ellenféllel szemben is. Ezt magam is így látom. Lovasból lehet gyalogos, de fordítva nem.

A könyvben olvashatunk a hunok ugyancsak egyedi fegyverövéről, amelynek működését sokan félreértelmezték.
Valóban nagyon sokan próbálták megfejteni, elsősorban ásató régészek, és a leletekből igyekeztek összerakni a valós állapotot. Mások kultikus következtetéseket vontak le díszítményeikből meg olyasmikből, hogy az elhunyt harcos melyik oldalára helyeztek bizonyos tárgyakat. A fegyveröv valódi feladata, hogy a harcos keze ügyében tartsa a fegyvereket és biztosítsa viselhetőségüket. Ennek tökéletes kikisérletezése évszázadok eredménye, amihez napjaink embere semmit nem tud hozzátenni. Két részből áll. Egy vastagabb, testhez illeszkedő övből, és az ahhoz kapcsolódó, lazán megeresztett segélyszíjból. Utóbbi tartja megfelelő magasságban a fegyvereket. A
vastag övön elhelyezett függesztővereteket díszletnek gondolták és elméletben szarukürtöket, ivócsészéket is aggattak rájuk. A hátoldalon
is jelenlevő függesztőveretek funkciójára akkor kapunk magyarázatot, ha ismerjük a páncélzatot. Az kezdetben köpenyszerű volt, ami csak akkor engedte a felsőtest mozgását, ha lazán fűzték egymáshoz a lemezsorokat. Ebben az esetben viszont fegyverrel be lehetett férni azok közé. A fűzőanyagok gyorsabban koptak. Ezek kiküszöbölésére jöttek létre az osztott páncélzatok, amelyek lábvértjeit a fegyveröv
függesztővereteire rögzítették. Mindez a korabeli ábrázolásokon és a hun fegyverövek maradványain jól látható.

Ahogy sajátos és mesteri a fegyveröv, a hunok háromélű nyílhegyeit még napjainkban sem könnyű gyártani.
A hunok sok mindenben évszázadokkal előzték meg korukat. Nem véletlen, hogy harci technikájuk, a hadtörténelem során a legsikeresebb volt. Nem létezett más, ami annyi évszázadon keresztül olyan harcértéket képviselt, mint a hun típusú lovasíjász fegyvernem. Fegyvereiket kimagasló technikai tudás jellemzi. A mai technológiával például nincs ember, aki három élű, kovácsolt nyílhegyeket tudna készíteni. Ciráki Viktor leütőszerszám gyártásával kísérletezett. A türkök, akik sosem voltak a hunok igazi barátai,
olcsó eszközökkel utánozták harci technikájukat. Egyszerű kétélű nyílhegyeket gyártottak, ahogyan a minőségi hun kardok helyett ívelt pengéjű szablyát is.

Ugyanilyen egyedi a hunok sisakja és páncélja. Az imént mutattad, hogy modern lövedékek sem hatolnak át rajtuk.
Az extrém lövéstesztek ezt igazolták. A 8 méterről kilőtt, 9 mm-es Parabellum lövedékek például, melyek sebessége 320-350 m/sec, az első lemezeken sem jutottak át. Az eddig kipróbált lövedékek pedig még ennyi kárt sem okoztak, a nem pontosan szemből érkező lövedékek csekély alakváltozásokat okozva lefordultak a felületről. Minthogy a szerkezet létrehozásakor ilyen fegyverek nem léteztek, a vértezet védelmi képessége ma is világszenzáció.

Szakács Gábor

Fénykép: T. Szántó György

Magyar Demokrata 2012/46