1849. július 31-én Petőfi Sándor eltűnt a cári csapatokkal vívott vesztes segesvári ütközet után. Hogy földi maradványai mégis megkerültek-e, arról 1989 óta folynak a viták.

A Petőfi emlékfa

A magyar nemzet szorosan kapcsolódik lánglelkű költőjének emlékéhez, megidézése nélkül nincs március 15-e, nincs újra és újra megerősödő nemzeti érzés, nemzeti büszkeség, szabadságvágy, de legalább ennyire emlékezetes az a nap is, amikor utoljára látták. Az erről szóló legendák olyannyira elterjedtek, mint Attila hun király, Hunyadi Mátyás, II. Rákóczi Ferenc életének a nép ajkán fennmaradt eseményei. Lássuk, miért!

Bár mindössze huszonöt esztendős volt a forradalom kitörésekor, annak előkészítésében oroszlánrészt vállalt. Ugyanaz a szellemi nagyság lobogott benne, mint Széchenyi Istvánban, ami az ő esetében óriási önbizalommal, bátorsággal, érzelmi túlfűtöttséggel, jövőbe látó képességgel párosult. Az osztrák birodalom urai annyira féltek a nép körében szeretett ifjútól, hogy még a világosi fegyverletétel után is évekig érvényben tartották ellene az elfogató parancsot.

Eltűnését idehaza olyan feltételezett eseményekhez kötötték, amelyek elhunytát igazolták, egyben igazodtak verseiben megörökített végakaratához. Az olyan verssorok, mint az "egy gondolat bánt engemet, ágyban párnák közt halni meg", "ott essem el én a harc mezején" nem hagytak kétséget csodálóiban, hogy akkor is a hősi halált válaszhatott volna a rabság és a hősi halál között, az utóbbit választja. Szóbeszéd tárgya lett az elképzelt jelenet, amint a dzsidás kozákok elől a kukoricás felé szalad, de azt már nem éri el. Hogy eztán mi történt, senki sem tudja, viszont a nem ritkán egymásnak is ellentmondó visszaemlékezések kizárólag haláláról számolnak be. A csatában részt vevő August von Heydte osztrák őrnagy leírta, hogy neki a magyar fogoly tisztek Petőfit azonosították az egyik mellén átszúrt elhunytban. Szendrey Júlia halottas ágyán tett vallomásában is erre az osztrák tisztre hivatkozik, aki személyes találkozásukkor erősítette meg férje elestét.

Mások szinte rémlátomásszerű jelenetként emlékeztek az utolsó percekre. A fehéregyházi Petőfi múzeumban dolgozó alkalmazott fél évszázaddal ezelőtt azt mesélte, hogy a költő egy ideig a sárpataki hídon állva nézte az ütközetet, majd amikor felmérte a csatavesztést, már a Küküllő hídján várta be kivont karddal üldözőit. Egy menekülő honvéd még látta, hogy a kozákok dzsidára szúrják, majd belevetik a vízbe. Az utolsó erejével partra vergődő, majd eszméletét vesztő embert egy halottas szekérre tették. A rázkódástól magához tért Petőfi azonban hiába bizonygatta elhaló hangon, hogy él, a cár sírásója a tömegsírba vetette. Ezzel ellentétben egy másik helybéli viszont úgy hallotta dédszüleitől, hogy az úgynevezett. Ispán-kút közelében szúrták le a kozákok.

A visszaemlékező magyarok valamennyien hősnek tekintik, a miértre 1898-ban Mikszáth Kálmán, Ha Petőfi élne! című írásában ad magyarázatot: "...Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne? Honfitársai szemében mindenesetre kevesebb - mint most. Szobra nem állna a Petőfi téren, s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt poéták kedvesebbek..."

Arról már kevesebb szó esett, hogy Petőfi esetleg hadifogságba került. Márpedig 1991 augusztusában Csank Csaba arról számolt be A.V. Tivanyenko (a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Szibériai Tagozata Burját Tudományos Központjának főmunkatársa, a történelemtudomány kandidátusa) segítségével Csitában, Irkutszkban és Ulan-Udéban végzett levéltári kutatási alapján, hogy a cári csapatok, megszegve az összes magyar fogoly átadásáról szóló, osztrákokkal kötött megállapodást, az orosz és lengyel mellett magyar száműzötteket is vittek Szibériába. Nevüket oroszosan vagy hangzás után írták le, míg a politikailag különösen veszélyes személyeket csupán számmal látták el. Az egyik ilyen Barguzinba száműzöttnek a helybeliek adták a Petrovics nevet, akit addig Petrovánnak hívtak. Mivel magyarok a korabeli Oroszország területén nem folytattak politikai felforgató tevékenységet, száműzöttként kizárólag hadifoglyok jöhettek számításba.

Mindez az 1989-ben alakult és a költő földi maradványainak felkutatására Barguzinba utazott Megamorv Petőfi Bizottság megállapításait igazolja. A tudományos vizsgálatokat, melyek szerint az elhunyt egyértelműen férfi, hiszen fölfedezték rajta egy Petőfi-kutatással évtizedek óta foglalkozó orvos által összegyűjtött anatómiai jegyeket, Kiszely István vezetésével egy burját és két amerikai antropológus társa végezte, ott írt jelentésüket magyarországi genetikai vizsgálatokkal kívánták kiegészíteni.

A hetes számú sírból kiásott csontokat azonban a szovjet külügyminisztérium csak akkor engedte volna ki az országból, ha a Magyar Tudományos Akadémia igazolja, hogy magyar állampolgárról van szó. A feltárókkal kezdetektől együttműködő Hankó Ildikó antropológus elmondta, hogy jóllehet ekkor még más nem látta, s nem is vizsgálta a maradványokat a Megamorv Bizottság négy tagján kívül, egy másik, orosz és magyar kutatókból álló csoport azokat máris nőnek nyilvánította. Az MTA az ő nézetüket fogadta el. Szentágothai János egy újságban megjelent raszteres kép alapján határozta meg az elhunyt nemét, és mivel a visszatemetést kezdeményezte, a Megamorv Bizottság a leleteket kicsempészte Moszkvából és Clevelandba szállította.

- Az akkori hazai tömegtájékoztatásban sorra jelentek meg a tények ismerete nélküli gúnyolódó, Petőfi személyéhez méltatlan írások, megszólalások, egyoldalúan elfogult vélemények. A külföldi kutatók értetlenül álltak a jelenség előtt, hiszen azt hitték, hogy a magyarok majd kitörő örömmel fogadják a szabadság jelképének tartott költő maradványainak meglelését a messzi Szibériában. A két amerikai antropológus azt sem értette, miért késik az ilyenkor szokásos minta a költő édesanyjától, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák Petőfi személyazonosságát - emlékezik vissza Hankó Ildikó.

A segesvári ütközet előtti utolsó szállás Székelykeresztúron

Az MTA által kijelölt bizottság összetétele több mint sajátos volt: vezetője Harsányi László igazságügyi orvos szakértő volt, aki 1956 után a forradalmárok által elkövetett gyilkosságokról adott szakvéleményt, akiket ez alapján ítélték el. E bizottság tagja volt többek között Farkas Gyula szegedi egyetemi kari párttitkár, antropológus, Szabó Árpád rendőrorvos, akit 1956 után hozták föl Budapestre a perek megindításakor, továbbá Kovács László régész, aki akkor látott életében először agnoszkálásra tett kísérletet. A moszkvai Régészeti Intézetben közreműködésükkel megkezdődött a szakmai adatok áthangolása. Női csontvázról ugyan nem esett szó, csak nőies jellegről, ami viszont természetes egy vékonydongájú, 166 centiméter magas férfi esetében.

Velük ellentétben 1991. december 9-én a Megamorv Bizottság sajtótájékoztatót szervezett svájci és amerikai szakemberek jelenlétével, ahol utóbbiak levetítették a barguzini sírból származó egyén csontmintájából nyert DNS-láncot. Ezt már csak össze kellene hasonlítani az édesanya Hrúz Máriáéval, hogy eldönthessék, valóban Petőfi feküdt-e a burját temető egyik idegeneknek fönntartott részének sírjában. Bár a MTA is meghívót kapott, senki nem képviselte, eljött viszont a már említett A.V. Tivanyenko és A.A. Petronyin, a Burját Tudományos Akadémia elnökhelyettese, akik új adatokat hoztak magyar hadifoglyok Szibériába száműzéséről és Petőfi barguzini tartózkodásáról.

Amikor Kosáry Domonkos, az MTA elnöke kijelentette, hogy a maguk részéről az ügyet lezárták, idegőrlő események sora kezdődött. A Barguzinban dolgozó expedíció tagjait szakmailag és anyagilag is ellehetetlenítették, zaklatások, telefon-lehallgatások, levél felbontások, politikai gyanúsítgatások, robbantással fenyegetőzések, rendőrségi megfigyelések, hiteltelenítések, megalázások követték egymást. Hármuknak, köztük Kiszely Istvánnak, el kellett hagyniuk munkahelyüket, míg Morvai Ferenc vállalkozását többszöri APEH-vizsgálattal tették tönkre.

A történet csak idén vett éles fordulatot, amikor Kéri Edit, a barguzini Megamorv Bizottság tagja 2011 júniusában bement a Magyar Tudományos Akadémiára és tudakozódott a Petőfi-kutatók által közismert tényként elfogadott és az ottani irattárban, borítékban őrzött Petőfi-hajtincs után. Babus Antal osztályvezető írásba adta, hogy a kézirattár állományában ilyet nem őriznek. Ezt követően Kéri Edit hozzájutott Kalla Zsuzsa-Ratzky Rita Beszélő tárgyak - a Petőfi család relikviái című könyvéhez, amiben fényképpel és ragszámmal szerepel a költő és Szendrey Júlia hajtincse. Ennek birtokában ismét bement az Akadémiára, ahol Tóth Gábor osztályvezető-helyettes sikeresen megtalálta a borítékot benne a hajtincsekkel, ám Babus Antal azóta sem engedélyezte egyetlen hajszál vizsgálatát sem.

Lapunk is megkereste a MTA-t, ahonnan azt a visszajelzést kaptuk, hogy semmiféle tájékoztatást nem adnak, az irattár viszont rövidesen közleményt ad ki az esettel kapcsolatban. Tájékozódtunk a Nemzeti sírkertnél is (Kerepesi temető), ahol Kovács Árpád elmondta, hogy a Petőfi család sírjaiból ide hozták az édesapa Petrovics István, az édesanya Hrúz Mária, a testvér Petőfi István, a feleség Szendrey Júlia és Zoltán fiuk hamvait, azokat közös síremlék alá helyezték, ennek megbontásához azonban főpolgármesteri engedély szükséges. A főpolgármesteri hivatalban úgy tájékoztattak, hogy a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2004-ben minősítette kegyeletsértésnek a sírbontást, ők ehhez tartják magukat.

Szokatlan érvelés. Annak idején a 301-es parcella esetében ilyen ellenérvet senki nem hozott fel, de nem is tehette volna, mivel a feltárt csontanyagok vizsgálata és az igazságügyi orvosszakértői munka nem minősül kegyeletsértésnek. Ezzel kapcsolatos kérdésünkre Radnainé dr. Fogarasi Katalin a Kegyeleti Bizottság főtitkára a következőket válaszolta:
- Minden hivatalos magyar és amerikai kutatóintézet hivatalos szakértői véleménye, amit végül a Magyar Tudományos Akadémia is megerősített, hogy a barguzini maradványok nem Petőfi Sándortól, hanem egy nőtől származnak. Az azóta eltelt időben a bizottsághoz nem érkezett olyan új dokumentáció, amely korábbi döntése felülvizsgálatát indokolná. Ennek meghozatalában kiemelten fontosnak tartja a leszármazottak véleményét, márpedig a Petőfi család leszármazottai mindvégig ellenezték a sír megnyitását. Egy jelentős, bár a közvélemény számára nem ismert fejlemény, miszerint Barguzin község nyílt levélben hívta fel a figyelmet arra, hogy mind az eljárás, mind az állapot, amely a csontváz körülményeivel kapcsolatban kialakult, kegyeletsértő, ezért kérik a csontok visszaszállítását - indokolta döntésüket a főtitkárasszony. Sajnos alaptalnul. Soha senki nem tudta bizonyítani, hogy a lelet egy nő csontváza volna, éppen ellenkezőleg. Ez az érvelés elfogadhatatlan.

A barguzini feltárás résztvevői álláspontjukat ezért továbbra is fenntartják és várják a korrekt összehasonlító vizsgálatot. Egy megbízható kontrollvizsgálat megválaszolná a húsz éve feltett kérdést: ő az? Mert szigorúan véve a máig ismert, sokszor ellentmondásos tényeket Petőfi Sándort továbbra is csak eltűntnek lehet nyilvánítani. Meghalt, mert nem élhetett örökké, de nyugvóhelye még ismeretlen. A DNS-ek összehasonlítása jogos és indokolt kérdés, hiszen Petőfi nem a Magyar Tudományos Akadémia és nem is a Kegyeleti Bizottság hitbizománya.

Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2011/36.