Magyarországon utoljára 1990-ben mutatták be a szkíták világát. Ezúttal a Magyar Nemzeti Múzeum saját tárgyai mellett e titokzatos nép mintegy ezerháromszáz, Németországból, Oroszországból, Ukrajnából, Romániából és Lengyelországból érkezett műkincsével várja az érdeklődőket.

Elektron pajzsdísz, Tápiószentmárton, Kr.e.6.sz., Magyar Nemzeti Múzeum Fotó: Dabasi András

Mivel a németországi nagy tárlat után idén Ausztriában is nyílik szkíta-kimmer témájú kiállítás, ezért a német és kazah anyag egy részét nem kaphatta meg a múzeum, ráadásul a szentpétervári Ermitázs sem képviselteti magát. Ezzel együtt a műtárgyak sokszínűsége, magas fokú ötvös művészete arra készteti a látogatót, hogy tisztelje és megszeresse ezt a képeken is szép arcú, irigylésre méltó öltözetű népet. A falakon Hérodotosz Kr.e. V. századból vett idézetei olvashatók, óriási falitérképek segítik a leletek helyének azonosítását, filmvetítéssel idézik fel az oroszországi Tuva Autonom Köztársaságban az Arzsán kurgán feltárását felbecsülhetetlen értékű 9300 aranytárgyával együtt.

Pegazus formájú rhiton, Kr.e. 5 sz., Keleti Népek Művészetének Állami Múzeuma, Moszkva

Az első kérdőjelek már ekkor megfogalmazódnak a figyelmes szemlélőben. Vajon lehet-e nomádnak nevezni az a népet, amelyik száztíz méter átmérőjű, gyeptéglákkal, agyaggal fedett, ötezer négyzetméternyi mészkőtömbbel, óriási sztélékkel körbevett, türk szóval kurgánnak, azaz halomsírnak nevezett fejedelmi temetkezőhelyet épített az ukrajnai alsó Dnyeper menti Oguzban?

Szarvas alakú botvég, Kr.e. 4. sz., Uljap, 1. kurgán, Keleti Népek Művészetének Állami Múzeuma, Moszkva

Lehetett-e nomád, aki olyan apró, ám mégis élethű emberi és állati alakokkal díszített tárgyakat készített aranyból, amelyek jóformán csak nagyítóval vehetők szemügyre? Lehetett-e nomád, aki mindmáig csodálatra méltó, küllőkkel ellátott, tükörsimára csiszolt bronzkerekeket, tányérokat, vázákat készített? Erre egy állandóan vándorló, csupán állattenyésztéssel foglakozó, fejletlen műveltségű nép nem képes.

De mit tudhatunk a szkíták eredetéről? A kiállítás tájékoztatójában is az olvasható, hogy bizonytalan hol alakult ki ez a nép és mi váltotta ki a Kr.e. I. évezredben elkezdődött vándorlásukat. Fénykoruk a Kr.e. V. századra esik, amikor a görög Hérodotosz két eredetmondájukat is megörökítette. Az egyik szerint a szkíták magukat az ősatya Targitaus (Thargitaosz) három fiától, Lipoxaistól, Arpoxaistól és Koloxaistól származtatták a kelta és etruszk testvérnépekkel együtt, a másikban a görögök Herkules (Heracles) Agathyrsz, Gélon, Scythesz fiaiként bukkannak fel.

Bronz hydria, Ártánd, Kr.e. 6.sz., Magyar Nemzeti Múzeum Fotó: Dabasi András

Herodotosz bölcsnek nevezi a szkítákat, mert nem építettek ostromolható településeket, ezért állandó vándorlásaik miatt támadhatatlanok. Ennek némileg ellentmond a helyhez kötött, hosszabb ideig tartó kurgánépítésük, fejlett kézműiparuk, ötvösségük.
Szokásaik között írja, hogy szerződéskötésükkor megsebzik magukat, vérüket kupába csorgatják, majd borral keverik és úgy isznak belőle, ami a magyarok későbbi vérszerződését vetíti előre.

Bennünket különösen érdeklő kérdés, hogy rokonaink-e? Anonymus másoktól származó ismeretei alapján Gestájában Attila említésével összefűzi a magyar és hun uralkodó nemzetséget. Fodor István tudományos tanácsadó a kiállítás szép kivitelű könyvében erről azt írja, hogy III. Béla király jegyzője Herodotosz görög szövegét csak latin fordításban olvasta és azt saját elgondolása szerint kiegészítette. Mivel Fodor István a szkítákat időben követő hunokat és avarokat sem rokonítja a magyarsággal, a két nép között eltelt majd ezer éve miatt a hangsúlyt csupán a kulturális hasonlóságukra helyezi. Ez utóbbi igazolására az ötvösség terén párba állítja az ukrajnai Litoj kurgánból származó, VII. századi aranyveretet az ezerhétszáz évvel későbbi karosi ezüstveretet. A két sólyomábrázolás hasonlósága megdöbbentő.

Melldísz (másolat), Kr.e. 4.sz. Tolsztaja Mogila, Ukrajna Ukrán Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, Kijev

A sólyom mellett igen gyakori szkíta szarvas és lóábrázolás is megtalálható a Kárpát-medencében, ezek időbeni folytonossága pedig azt sugallja, mintha az időközben élt különböző népcsoportok csupán nevükben tértek volna el egymástól, hiszen mestereik művészi képessége, jelképeik, aranytárgyaik szinte azonos minőségi szintet képviseltek. Az Attila korabeli nagyszentmiklósi aranykincs ivókürtje (csanak) alakjában, kidolgozásában megegyezik a kiállításon látható, több száz évvel régebbi társával. A szkíta ábrázolások úgynevezett pálcika emberei szintén fellelhetők a gyergyói Tászok-tető kövein is.

Végül, de nem utolsósorban említsük meg a szkíták írását! A kiállító terem bejárata mellett fekvő, az oroszországi Zubovszkij Hutor mezején talált kőoszlopon tisztán kivehetők a latin T, B és K betűknek megfelelő mintegy tíz centiméteres ősi vésetek. Mivel ezek a jelek összevethetők az olyan szkíta leletek, mint a Róma közeli campagnai mezőn talált háromezer éves bronz baltatok, a kazahsztáni Isszik Kul fejedelmi sírjából előkerült kétezerhétszáz éves ezüst edény, továbbá a nagyszentmiklósi kincs 9-es számú csészéjének rovásfelirataival, ennyi hasonlóságot és azonosságot már nem lehet a véletlennek tulajdonítani. Ahogyan azt sem, hogy ezeket a betűket a kárpát-medencei magyarság megszakítás nélkül mindmáig használja. Mindehhez hozzávehetjük Kálti Márk és Thúróczy János krónikások, Hunyadi Mátyás történetírója, Antonio Bonfini, Bocskai István történetírója, Szamosközy István, valamint az olasz Luigi Ferdinando Marsigli tudós és hadmérnök véleményét, amelyek szkítának nevezik ezt az írást.

A kutatásnak tehát folytatódnia kell, ami egyszer talán elvezet oda, hogy megtudhatjuk a szkíták titkát. Ehhez csinálhat kedvet ez a nagyszerű, május 31-ig megtekinthető kiállítás.

Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2009/14