Nyitólap

KITEKINTŐ

Tégla a falban

Egyes zenészektől gyakran hallani, hogy ők nem politizálnak, míg mások nem rejtik véka alá véleményüket. Sőt! Amikor csak tehetik, úton útfélen hangoztatják álláspontjukat. Ahogyan a 2011. június 22-én a budapesti Papp László Sportarénában fellépő, idén 67 éves Roger Waters.

A politikamentes rock valójában nem létezik, hiszen az 1960-as évek elején éppen azért született, mert egy ifjú korosztály megállíthatatlanul szembefordult az adott kor társadalmi szokásaival, berendezkedésével.

Mivel nyugaton a kapitalizmus jelentette az ellenfelet, a rock zenészek ezt vették célba, különösen akkor, ha már hazulról magukkal hozták nézeteiket. Roger Waters nagyapja, anyja és apja is a brit Munkáspárt (Labour Party) tagja volt, bár inkább csak névről és képről ismerhette ez utóbbi személyt, aki 1944 januárjában esett el az olaszországi harcmezőn félárván hagyva alig félesztendős gyermekét. Személyes tapasztalatai tehát nem lehettek atyjáról, ám a róla maradt fényképek, kitüntetések kialakították benne azt az elképzelt katonát, akit majd 1978-ban a The Wall című lemezen megformál.

A basszusos Waters zenei pályafutása 1963-ban kezdődött, csapatát három évvel később gitárosuk, Syd Barrett javaslatára Pink Anderson és Floyd Council blues zenészek neve nyomán Pink Floydnak keresztelték. A brit politikát akkoriban meghatározó, Munkáspárti Harold Wilson miniszterelnök számos, a szexuális szabadosságot is törvényesítő intézkedésével megerősítette Waters baloldali elkötelezettségét és ebben közeli társat is talált dobosuk, Nick Mason személyében. Amikor Barrett a kábítószerek hatására 1967 végére megbolondult, helyére David Gilmour került, míg Waters a zenekar vezetését, a szövegek írását, valamint a dalszerzés túlnyomó többségét vállalta. Feladatköre egyre erősödő mértékben meg is maradt az utolsó, 1983-ban kiadott The Final Cut albumukig, a Pink Floyd klasszikus időszaka tehát az ő munkáját tükrözi.

Lelkesedésükben az első komolyabb törés már 1977-ben bekövetkezett, amit egyes koncertbeszámolók lélektelen, a közönséggel kapcsolatot nem tartó, gépszerűségként jellemeztek. A változást Waters is érezte, és ekkor fogalmazódott meg benne, hogy a bálványaitól szellemi és fizikai értelemben is jelképes fallal (The Wall) elszigetelődő közönség témakört saját élete bemutatásával mutassa be. Pink néven minden vele történt tragédia után egy-egy téglából épít maga köré falat, amellyel végül teljesen elzárkózik a külvilágtól. A téglák jelképezik félárva gyermekkori emlékeit és félelmeit a háború utáni Angliában, katonásan rideg anyja szeretetének hiányát, apja Britania királya által aláírt halotti bizonyítványát, a felnőttkori hírnév mögötti ürességet, a tönkrement házasságot, a téboly előli menekülést a kábítószerekhez. Mindeközben megelevenedik a történelmi időszak is, amikor a nem nevesített náci Németország megtámadja Angliát.

A lemez szinte tökéletes megvalósítása mindannak, amit jövőként Aldous Huxley a Szép új világ (Brave New World) és Orwell az 1984 című korszakalkotó regényeiben megírt. Mindhárom mű a szeretet nélküli, központilag irányított, gépies világot mutatja be árnyoldalaival együtt. A sors iróniája, hogy éppen a jelenséget kristálytisztán látó Waters még zenésztársaitól is elszigetelődik, a fellépések előtt már mind a négyen külön öltözőben készülnek, utána pedig egyénenként ünnepelnek. A díszlet miatt a koncertek költségei óriásira nőttek, a bevételek nem fedezték a kiadásokat, ezért mindössze harmincegy alkalommal, utoljára 1981 júniusában mutatták be élőben a lemezt. Egy évvel később került a mozikba a film változat, amelyben Pink szerepét Bob Geldofra osztották.
A Pink Floyd teljes szétesését a következő The Final Cut album pecsételte meg, amelyen Waters éles ítéletet fogalmazott meg a konzervatív miniszterelnök, Margaret Thatcher ellen a Falkland szigetekért Argentínával kezdett háborúja miatt. Mivel a konzervatív beállítottságú Gilmour politikai és zenei ellenvéleményére egyáltalán nem volt tekintettel, a lemezt lényegében egyedül készítette el és ezt követően több, mint két évtizedig társaival nem is lépett fel közösen. David Gilmour, Nick Mason és Ric Wright még akkor sem kapott meghívást, amikor 1990-ben a berlini fal lebontását kétszázezer néző előtt pop/rock hírességeket felvonultató The Wall koncerttel ünnepelte a szerző.

Ez a szembenállás csak 2005. július 2-án tört meg, amikor a nyolc legfejlettebb állam, a G8-ak találkozóját ellensúlyozó Live8 elnevezésű, jótékonysági koncertre hívták a Pink Floyd tagjait a londoni Hyde Parkba. A fellépés után azonban mind Waters, mind Gilmour úgy nyilatkozott, hogy zenei és világnézeti különbözőségük miatt sem további fellépéseket, sem lemezt nem terveznek. Ehhez 2010-ig tartották is magukat. A palesztinokat támogató Hoping Foundation jótékonysági rendezvényén a két öntörvényű ember ismét egymásra talált és a The Wall-t újszerűen bemutató, szeptember 15-én Kanadában elkezdett világkörüli koncertsorozat egyik állomásán, egyes hírek szerint Budapesten, ismét együtt állnak színpadra. A közel háromezer négyzetméteres díszlet előtt fellépők között helyet kap a John Wetton, Ken Hensley, Carl Palmer vezette zenekarokban is megfordult Dave Kilminster gitáros, valamint ugyancsak gitárosként a Pink Floyd Animals lemezbemutató körútjára már 1977-ben szerződtetett és azóta a Thin Lizzyben is játszott Snowy White.

Ezúttal sem ment minden simán, hiszen várható volt, hogy a szókimondásáról híres Waters előbb-utóbb összeütközésbe kerül a politikával. Az Anti-Defamation League (Rágalmazásellenes Liga) antiszemitizmussal vádolta meg, mivel koncertjein a Goodbye Blue Sky című szám háttereként egymás után vetítette a dollárjelet és a Dávid-csillagot. A zenész visszautasította blogjában a vádat, végül mégis változatott és azóta a dollárjel után a Mercedes jelképét vetíti a Dávid-csillag előtt.

Waters évtizedekig nyíltan szocialistának vallotta magát, ám Irak 2003-as lerohanása kapcsán írt Kill The Child és Leaving Beirut című, világhálóra feltett dalaiban nem csak George W. Busht támadta nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, hanem a Munkáspárti Tony Blair irányzatától is elfordult, honlapján többek között Vietnámban elesett katonák, Irakban kivégzett kurdok, a délszláv háborúban megölt horvátok fényképeit helyezte el rövid magyarázatokkal. Radio K.A.O.S. albuma egy elszegényedett walesi bányászvárosban élő - Waters nagyapja is bányász volt -, néma fiatalembert állít középpontba, aki belső, egyéni képességet fejleszt ki a beszédhez. Ça Ira (It Will Be Fine) címmel lemezt készített a francia forradalomról, fellépett a palesztinok leválasztására épített fal izraeli ellen, támogatásáról biztosította a Gázai Szabadság Menetet.

A fentiek ismeretében Waters már nem sorolható egyértelműen egyetlen politikai irányzathoz sem. Megnyilvánulásai az igazságtalanságokra hívják fel a figyelmet, emberi sorsokat mutatnak be abban a reményben, hogy valaki megoldást talál az egyéni gondokra is. Hogy az Another Brick In The Wall szövegével ellentétben senki ne lehessen csupán egy újabb tégla a falban.

Szakács Gábor
Magyar Demokrata 2010/46. sz.

Nyitólap

KITEKINTŐ

Tégla a falban

Oldal tetejére