Kiskunhalasi
rováspálcák
|
|
|
Kiskunhalasi
rováspálcák
|
|
|
Kiskunhalasi rováspálcák |
Pótnyomozás a kiskunhalasi rovásírásos fapálcák ügyében
1903 november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült egy bizottság és határozatban rögzítette, hogy "...a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él."
Minden korban voltak emberek,
embercsoportok, akik valamely alantas cél érdekében határozatokkal igyekeztek
meghamisítani az igazságot. Gondoljunk csak Trefort Ágostonra, aki 1877-ben
határozati úton rendelte el finnugor származásunkat és nyelvrokonságunkat. Ahogyan
erre a képtelenségre, úgy Szily Kálmánék határozatára is rácáfolt a valóság.
1925-ben ugyanis Madarassy László néprajzkutató, aki már előzőleg tanulmányt
közölt a hajdúszoboszlói számrovásokról, felfigyelt egy újságcikkre. Ebben arról
esett szó, hogy Kiskunhalas város levéltára 16 darab fapálcát őriz, amelyeken
rovásírás van. Madarassy leutazott Halasra és Nagy Szeder István építész, várostörténész
segítségével megismerte a pálcák történetét, lefényképezte őket, valamint megállapította,
hogy a 16 darab, ujjnyi vastag és 20-32 cm hosszúság közötti pálcán szabályszerű,
jobbról balra haladó és a pálcák végén visszaforduló rovásírás van, szóelválasztó
pontozással, magánhangzó kihagyással és összerovásokkal.
Nézzük tehát röviden a pálcák szinte bűnüggyé fajult történetét!
1802-ben a halasi polgárok panaszt tettek a városi elöljáróságnál, hogy a határban
néhány földtulajdonnal nem, csupán földbérlettel rendelkező juhász állatainak
száma úgy megszaporodott, hogy ez a "törzsökös" földbirtokos, szintén
juhtartó lakosság érdekeit sérti. Ezért a városi tanács 1802 júniusában a templomok
előtt kihírdette, hogy a földetlen lakosok legfeljebb 60 juhot tarthatnak s
a felesleget Demeter napjáig (szeptember 17, vagy október 26) el kell adniuk.
A tanácsi jelentés szerint azonban a juhászok a rendelkezéseket nem teljesítették,
ellenben "October Hónap végén 16 darab fátskákra mettzett fenyegetődző
tsúfos szavakat vetettek a Város ablakába; mellyek magyarázattya ideadnectáltatván,
ezeknek megvisgálására el rémül az ember, hogy ezeknek Istentelen kigondolója
és kifaragója azt a sok ezer Lelkekből álló hasznos közönséget, melly őtet mindennapi
kenyerével élteti, Városon és pusztákon való gyújtogatással, végső pusztulásra
juttatni Istentelenül szándékozik..."
S hogy nem csak a juhászok, hanem a városi elöljáróság is ismerte még ebben
az időben ősi írásunkat, bizonyítja, hogy Tooth János aljegyző át is írta latin
betűre a jegyzőkönyv számára a pálcák szövegét.
Néhány példa a "fenyegetőző rovások"-ból:
1. pálca: "No te vér szopó Péter te kezdted még mindég..."
3. pálca: "Ki volt ennek indítója megfogja bánni az egész Város miért bántyátok szegényeket"
7. pálca: "Szegényeket rontod Bíró mikor te fülit vágod, próbáld meg ég minden."
A "fülit vágod"
értelme, hogy a juh számláló megbízottnak joga volt az engedélyen felüli állatok
fülét bevágni, vagy levágni.
A városi elöljárók a gyanúsított juhászokat beidézték, megfeddték, mondván:
ha a városban, vagy határában bármi nemű tűz keletkezik, azzal őket fogják vádolni.
A beidézettek többsége igen szép régi magyar nevet viselt, például Mákos Mihály,
Bukor István, Nyalka Ferentz, Tallér Mihály, Miskei Czifra Tamás, Dudai Mihály,
Tarhos András (Árpád fejedelem egyik fiát is Tarhosnak hívták), Bor Antal és
Bor István zsellérek (Bor, Hunor fia Thuróczy János és Székely István krónikáiban,
a Képes Krónikából pedig tudjuk, hogy Bánk bán a Bor nemzetségből származik).
Visszatérve Madarassy László tanulmányára, a szerző a továbbiakban hozzáértéssel
ismerteti az összerovások párhuzamait, amelyeket a csíkszentmiklósi és konstantinápolyi
emlékekben talál meg. Néhány helyen módosítja a rováspálcák Tooth János szerinti
olvasatát. A halasi rovásemléket fontos bizonyítéknak találja arra nézve, hogy
ősi írásunk nem csak Erdélyben, hanem a "Nagy-Magyar Alföldön" és
más magyar nyelvű területeken is széles körben használatos volt. A Felvidékről,
Ernyei Józseftől közöl olyan adatot, hogy 1588-ban egy határjáráson botokra
rótták feljegyzéseiket a hivatalos egyének, valamint még a XVIII. században
is botra róva hozza a nép gyónásra a "bűnlajstromát".
Eddig tart Madarassy László igen pontos, sok forrásadatot felsoroló tanulmányának
rövid öszszefoglalása, amelynek címe: A rovással való fenyegetésnek egy XIX.
századi emléke (Kiskunhalasi rovásírásos fapálcák). Írta és a Magyar Néprajzi
Társaság 1928. évi március hó 28-i felolvasó ülésén előadta: Madarassy László.
Az írásból további következtetéseket vonhatunk le:
1.
Népünk még a XIX. század elején is használta a rovásírást, mivel ebben a magyar
nyelv minden hangjára van betű, ellenben a X. században ránk kényszerített,
hiányos és tökéletlen latin ábécével 13 hangunkat nem tudtuk lejegyezni. Pl.
Vizsolyi Bibliában még a XVI. század végén is így írták az "ÚJ" szót:
WY.
Tehát, ha 1802-ben még egy olyan életerős magyar közösség, mint a halasi juhászoké
(és bizonyosan volt több hasonló is), használta ősi írásunkat, akkor hála Istennek
teljesen megalapozatlan volt a Szily Kálmán féle bizottság határozata.
Fehér Mátyás Jenőtől és Fehérné Walter Annától tudjuk, hogy a táltosok, régi
papjaink, gyógyítóink, regőseink rovásírásos jegyzetekből olvasták fel a hősök
regéit, a gyógyító eljárásokat, az átörökítendő szellemi kincseket. A betolakodó
idegenek és királyaink "vendégei" a X. századtól kegyetlenül üldözték,
irtották ősműveltségünket. Népünk ennek ellenére hősiesen és hűségesen megőrízte,
megbecsülte, fenntartotta, tovább adta ősi betűinket és e betűk fontosságába,
erejébe, bajelhárító hatásába vetett hitét, hiszen mint a jelen példa is mutatja,
a hatalmaskodó elöljárósággal szemben az ősök betűivel lépett fel.
2.
A halasi rovásemlék fontos adalék a sokat vitatott busztrofedon, azaz ökörszántás
szerint haladó sorvezetéshez is. A botokon a betűk jobbról balra haladnak a
bot feléig, vagy a botot markoló kézig, majd a rovó megfordította a pálcát és
szintén jobbról balra haladva kitöltötte a sor hiányát, így egymással szemben
haladó kettős busztrofedont hozott létre, ahol a megfordításkor leírt betűk
fejjel lefelé állnak.
3.
Ugyancsak fontos adalékot nyertünk a két K betű használatához, amely alátámasztja
azt a régóta hangoztatott, 1999- ben egy tanulmányban is megfogalmazott és azóta
újabb adatokkal kiegészített észrevételemet, hogy a K betűk használatára vonatkozó,
főként 20. századi szabályokat rovásemlékeink egyáltalán nem igazolják.
A kiskunhalasi rováspálcákon
160 szó olvasható, és 38-ban van K betű. Ezek alkalmazása szintén nem igazolja
sem a hangrendi, sem a K betűk szóban elfoglalt helye szerinti szabályokat.
A mély hangrendűnek, AK jelnek, vagy vég K-nak nevezett 
csupán egy, a magas hangrendű "Kezdted" szóban szerepel az 1-es számú
pálcán. Ugyanakkor a csak két betűben eltérő "Kezdem", szintén magas
hangrendű szóban már a 
-t
rótták a 11-es pálcán. A szabályalkotók szerinti magas hangrendű szavakban,
vagy magas hangrendű magánhangzók mellett, illetve a szavak belsejében alkalmazandó
betű
viszont a további 37 esetben előfordul szó elején, végén, belsejében, magas
és mély hangrend esetében egyaránt. A pálcák írói, akik az összerovást, a magánhangzó
kihagyást, az ökörszántás sorvezetést nagy biztonsággal alkalmazták és bizonyosan
az ősidők óta apáról fiúra szállt eredeti írástudományt őrizték meg, nem igazolják
a két K jel használatára vonatkozó szabályokat, mint ahogy megnyugtatóan egyéb
rovásemlékeink sem. A halasi pálcákból is azt szűrhetjük le, hogy K hangunk
jelölésére a
szolgál, míg a
szerepe egyértelműen nem bizonyítható. Ezért ősműveltségünk kiirtói, eltüntetői
a felelősek.
A betűk formáját, a rövidítések jellegzetességeit megfigyelve azt mondhatjuk,
hogy a pálcákra legalább ketten rótták a szöveget. Utal erre a 11. pálca "kezdem
én is, amit kell..." felirata is.
A pálcák tehát a XII. századi, Marsigli által másolt botnaptár után legnagyobb
terjedelmű rovásírásos emlékeink lennének. Igen, csak lennének, mert egyelőre
sajnos nem tudjuk hol vannak. A Kiskunhalasi Thorma János Múzeumban Kormos Krisztián,
a 2005-ös Kárpát-medencei Rovásírás Verseny egyik győztese, jelenleg már egyetemi
hallgató, a múzeum munkatársainak segítségével betekinthetett a jegyzőkönyvekbe
és megkapta pálcák fényképeinek leltári számait. Kutatásom a Budapesti Néprajzi
Múzeumban folytatódott, ahol az 1937-ben bekerült fényképeket meg is találtuk,
magukat a tárgyakat azonban nem. Az 1937-es év törzskönyvében nyomára bukkantunk
annak, hogy Madarassy László január 21-én több tárgy reprodukcióját (rajzát,
fényképét) adta le, amelyekért 125 pengőt kapott. Ezek között lehettek a pálcák
fényképei is. Madarassy László szorgalmas néprajzgyűjtő volt, az 1936-os évkönyv
szerint több száz tárgyat adott be, főként gyufatartókat, tükrösöket.
Rendkívül sajnálatos, hogy a "nyomozás" eddigi állása szerint a 16
rováspálcát is besorolhatom eltüntetett, vagy eltűnt rovásírásos emlékeink közé,
amelyekről évek óta gyűjtögetem az adatokat. Talán Madarassy László hagyatékában
nyomukra bukkanhatnánk. Kérem azokat az olvasókat, akik személyéről és hagyatékáról
bármit tudnak, értesítsenek a Forrai Sándor Rovásíró Kör címén (1163 Bp. Sasvár
utca 53. szakacs.gabor@interware.hu)
Hiszen ha megkerülnének a pálcák, a Néprajzi Múzeum is büszkélkedhetne velük
"A magyar nép hagyományos kultúrája" című állandó kiállításán belül,
ahol most csupán 10 számrovásbotot láthatunk. Addig is, míg előkerülnek az eredeti
rováspálcák, ajánlom az olvasóknak, kísérletezzenek a megfejtéssel a fényképek
alapján.
Köszönet elsősorban Madarassy Lászlónak, aki a rováspálcák képeit és történetét, ezt a felbecsülhetetlen értékű szellemi kincset átmentette számunkra, továbbá mindazoknak, akik eddigi pótnyomozásomat segítették: Barta József grafikus, Fejér Gábor cégvezető, Kormos Krisztián egyetemi hallgató, Szakács Gábor újságíró, a Budapesti Néprajzi Múzeum munkatársai, úgy mint dr. Sáfrány Zsuzsanna, Dr. Selmeczi Kovács Attila, Szalados Béla, valamint a Kiskunhalasi Thorma János Múzeum munkatársai.
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 1. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 2. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 3. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 4. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 5. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 6. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 7. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 8. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 9. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 10. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 11. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 12. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 13. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 14. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 15. pálca
|
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák: 16. pálca
|
Friedrich Klára - 2006. július
Fenti írásom 2006 novemberében megjelent az Arany Tarsoly című hagyományőrző lapban. Nagyon megörültem, amikor a cikk megjelenése után néhány héttel a következő levelet kaptam Soltvadkertről:
Kedves Friedrich Klára!
A kiskunhalasi rovásírásos fapálcákról írott emlékemet szeretném Önnel közölni.
1956-60 között a Kiskunhalasi Múzeumban láttam néhány pálcát fali tablón kiállítva.
Mellettük latin betűs szöveg a régi jegyzőkönyv alapján. A teremőr úgy tudta,
hogy a beidézett pásztorok olvasták el a rovott szöveget és az alapján jegyzőkönyvezték.
Később a múzeum képtárrá alakult, a régészeti leleteket raktározták. A rováspálcák
talán még most is ott hevernek a pince mélyén.
További munkájához sok sikert kívánok:
Király Sándor
2007. február 16-án a kiskunhalasi Silády Áron Református Gimnáziumban a Hazatalálás Baráti Kör meghívására tartottunk előadást a rovásírásról. Nagy örömünkre az előadás végén Szakál Aurél, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója bejelentette, hogy megtalálta a pálcákat, amelyeknek eredetisége véleménye szerint még további bizonyításra szorul.
Friedrich Klára: Újabb adatok kiskunhalasi rováspálcák ügyéhez
Németh Gyula: A magyar rovásírás
című 1934-ben megjelent füzetéből ismertem meg Madarassy László néprajzkutató
nevét, majd a nagy könyvtárakban utána kutatva olvastam tanulmányát:
A rovással való fenyegetésnek egy XIX. századi emléke (A kiskunhalasi rovásírásos
fapálcák, Budapest, 1928). Ennek egy példánya később Barta József grafikusnak
köszönhetően a birtokomba is került.
Miután az ügy ezen a módon is "megkeresett", igyekeztem előkeríteni
a pálcákat, hogy az olvasókat a jelen helyzetről is tájékoztatni tudjam.
Először a kiskunhalasi Thorma János Múzeumba telefonáltam, de azt a felvilágosítást
kaptam, hogy a pálcák nincsenek náluk, talán a Budapesti Néprajzi Múzeumba kerültek.
Itt sem találtuk azonban, a múzeum munkatársainak segítőkészsége ellenére. Ekkor
Barta József volt évfolyamtársa, Fejér Gábor, aki ismerte a Thorma János Múzeum
igazgatóját, szintén telefonon próbálkozott, de sajnos neki sem tudtak többet
mondani, mint nekem: A pálcák nincsenek náluk és a számítógépes nyilvántartásban
sem szerepelnek.
Így Kormos Krisztiánt, a Szakács Gábor által szervezett Kárpát-medencei Rovásírás Versenyek egyik győztesét, aki Halason lakik, kértem meg, hogy érdeklődjön személyesen a Thorma János Múzeumban. Nagyon segítőkészen megmutatták neki a jegyzőkönyveket, a pálcák leltári számát is és azt tanácsolták, hogy ezek segítségével keressem tovább a pálcákat a Budapesti Néprajzi Múzeumban. A leltári számok valóban használhatók voltak, de nem a pálcákhoz, hanem a pálcák fényképeihez tartoztak, ezeket szép rendben meg is találtuk, a pálcákat viszont most sem.
Ez után Madarassy gyűjtései között a törzskönyvekben kerestünk tovább, de 2006-ban így sem sikerült nyomra bukkannom. Az Arany Tarsoly című újságba megírtam a történetet, kérve az olvasókat, ha tudnak valamit Madarassy hagyatékáról vagy a pálcákról, értesítsenek. Ennek köszönhetően ismerkedtünk meg a soltvadkerti Király Sándor úrral, aki 1956 és 1960 között látta kiállítva a pálcákat a halasi múzeumban.
2007-ben a kiskunhalasi
Hazatalálás Baráti Kör vezetője Tóth István és felesége meghívására előadást
tartottunk Szakács Gáborral a rovásírásról és a pálcák ügyéről. Király Sándor
úr is eljött Soltvadkertről. De eljött a Thorma János Múzeum igazgatója, Szakál
Aurél úr is, aki ünnepélyesen bejelentette, hogy előkerültek a pálcák.
A bejelentést a hallgatóság óriási tapsviharral jutalmazta. Ekkor kaptam az
Igazgató úrtól a pálcák leltári papírjainak fénymásolatát.
Noha a pálcák alapos elemzésére azóta is folyamatosan készültem és újabb szakirodalmi adatok is előkerültek, azonban a rovásírás terjesztésének elsődleges érdeke, többek között a Kárpát-medencei Rovásírás Versenyek miatt háttérbe szorult a pálcák ügye. Így köszönöm a Halasi Pálca Értekezlet szervezőjének, Szondi Miklósnak, hogy az általa létrehozott tanácskozással "visszakényszerített" e nemes feladathoz.
2006-ban a rendelkezésre álló anyag tanulmányozásának eredményeképpen a következőket állapítottam meg:
1. Madarassy László szorgalmas és pontosságra törekvő néprajzkutató volt, erre utalnak a Budapesti Néprajzi Múzeum törzskönyvei az általa felgyűjtött nagyszámú tárgy adatával, de életművének mindmáig tartó elismerése is.
2. Népünk még a 19. sz. elején is nagy természetességgel használta a rovásírást és a busztrofedon sorvezetést, valamint mélyen hitt a rovásírás bajelhárító erejében, ezért a hatalommal szemben az ősi betűkhöz fordult segítségért.
3. A pálcákon a négyszög K betűt minden hangrendi és sorrendi helyzetben használták. A 38 K betűből csak egy a kapocs K. Hasonló a helyzet a 12. századi botnaptárnál, ott 31 K-ból csak két kapocs K van. (Mindkettő a Jakab szóban) Ez ismét alátámasztja azt a feltételezésemet, hogy a két K betű használatának 20. századi szabályai nem a rovásemlékek útmutatása alapján készültek.
4. Legalább ketten rótták a pálcákat, erre a 11. pálca szövegéből következtettem.
5. A Marsigli féle botnaptár után a halasi juhászok rovásos üzenete a legterjedelmesebb rovásemlékünk, mely nem csak neveket, hanem mondatokat is tartalmaz.
6. Nagy jelentőségű, hogy Madarassy hangsúlyozza: a rovásírás az egész Kárpát-medencében használatos volt, nem csak Erdélyben, hanem a Felvidéken és az Alföldön is.
A pálcák képe változatlanul, a Madarassy által közölt helyzetben jelent meg a tanulmányban.
2006 óta a következő szakirodalmi adatokhoz jutottam hozzá:
1. Csallány Dezső:
A székely-magyar rovásírás emlékei (1963)
Sajnálatos módon e nagyszerű magyar ember és nagyszerű régész a halasi pálcákat
Sebestyén Gyula betűsora alapján készített hamisítványnak tartotta. Véleménye
szerint nem juhász, hanem tanult ember követte el a hamisítást. Úgy gondolja,
hogy a busztrofedon ötletét is Sebestyén Gyulának a Marsigli féle botnaptár
ökörszántás sorvezetéséről készült rajzáról vette. A rövid íráson látszik, hogy
Csallány nem fordított elég időt Madarassy cikkének tanulmányozására.
Viszont Csallány kifogása, hogy azért hibás a botokon az ökörszántás sorvezetés,
mert nem írta végig a rovó a pálcákat, ismét alátámasztja azt, hogy többen készítették
azokat, hiszen minden gondolatot, érvet külön pálcára róttak.
2. Ferenczi Géza a Székely rovásírásos emlékek című könyvében a "Gyanús, hamis, tévesen székely rovásírásos szövegként számontartott és nem létező emlékek" fejezetbe száműzi pálcáinkat, s mindössze két mondatot szán rájuk. Madarassyra hivatkozva utasítja el valódiságukat, noha Madarassy csupán kételkedett és ezért további vizsgálatokat javasolt.
3. Kormos Krisztián egyetemi hallgatót 2008-ban felkértem, hogy az Ősök és írások című, Szakács Gáborral közösen írt könyvünk számára készítsen egy rövid ismertetőt fényképekkel együtt az ekkor már kiállított pálcákról. Így ismét ellátogatott a Torma János Múzeumba, ahol alaposan tanulmányozta a pálcákat, fényképeket is készített róluk. Gyakorló rovásíróként megállapította, hogy a pálcák nem hamisítványok, nem műkedvelő alkotások, mégpedig azért, mert "nem túl szabályosak". Egy hamisítvány rovásleletnél készítője igyekezett volna a 20. században alkotott szabályokat pontosan alkalmazni, különös tekintettel a két K betű használatára.
4. Szondi Miklós
tanulmánya 2009-ben jelent meg a Halasi Múzeum nevű kiadvány 3. füzetében, Az
írástudó alföldi juhászok hagyatéka főcímmel. A pálcákat több alkalommal alaposan
tanulmányozta a kiskunhalasi múzeumban. Ennek alapján ő is eredetinek, 1802-ben
készítettnek értékeli azokat.
A betűalakok, összerovások, hangzóugratások és jellegzetes hibák alapján állapítja
meg, hogy a rovásokat 6 különböző juhász készítette s a pálcákat e szerint csoportosította.
Nagyon meggyőző a 3-as és 7-es, valamint a 11-es és 12-es pálca párosítása az
egymásból következő szöveg alapján.
Megállapításaim 2006 óta:
1. A kiskunhalasi
előadáson Szakál Aurél igazgató úr megajándékozott a pálcák leltári adatainak
másolatával, mely szerint:
A pálcák keményfából készültek és Nagy Szeder István faragta az általa ismert
jelekkel az 1900-as évek elején, az 1802. évi rovásos fenyegetés szövege alapján
anélkül, hogy az eredetieket látta volna.
Ennek ellent mond Madarassy tanulmánya, amelyből határozottan kiderül, hogy
Nagy Szeder ismerte a pálcákat, hiszen 1923 tavaszán az ő iratrendezése közben
kerültek elő. Ezt a leltárt írónak is tudni kellett volna, mert a leltár 1955-ös
átírásai nem Tooth jegyzőkönyve, hanem Madarassy alapján készültek.
Faraghatta viszont Nagy Szeder az eredeti pálcákról 1923 után, az előkerülés
után. De miért tette volna? Hiszen Madarassy tanulmányából megtudtuk, hogy pálcák
jó állapotban voltak. Ráadásul rendkívüli módon kellett volna vigyáznia, hogy
a juhászok minden egyéni vonalvezetését pontosan másolja. Az építész-várostörténész
Nagy Szedernek, aki még a levéltárat is rendbe szedte, valószínűleg erre nem
volt ideje.
2. Madarassytól megtudjuk, hogy 1927-ben Halasra utazott a pálcák ügyében s ott Nagy Szeder István elmondta neki, hogy levéltári kutatásai során 1923-ban a zsúfolt iratállványok és az 1 méter magasságban széthullott iratok mögött találta meg azokat a hozzá beosztott napszámos. Nagy Szeder "lemosatta róluk az évszázados port és pókhálót… Az irattári állványnak azt a részét, amelynek hátsó sarkában a pálcák hevertek a legnagyobb valószínűség szerint 1861-ben véletlenül torlaszolták el…ez a hatalmas irattömeg pedig azóta megbolygatatlanul állt ott." Mindez egyértelműen bizonyítja, hogy az eredeti pálcákat találta meg Nagy Szeder az iratrendezéskor.
3. Madarassy mint
különösséget említi, hogy gömbölyűek és nem szögletesek a pálcák, valamint a
szóelválasztó pontozások nem függőleges, hanem fekvő helyzetben vannak.
Van gömbölyű fára rótt szövegre is példánk. Tar Mihály juhász és földműves csaknem
száz évvel később ugyan, 1901-ben, szintén készített gömbölyű rovásokat, Békés
megyei juhász felmenők utódaként. (Tar Mihályt is hamisítással vádolták alaptalanul,
de ez már egy másik tanácskozás témája lehetne. Idén, 2009-ben Tar Mihálynak
ítéltük posztumusz a Szkíta-Hun-Pártus-Avar-Magyar díjat.)
A juhászok a szavak közé
egy pontot tettek, a kettő, három vagy négy pontot ott alkalmazták, ahol rovás
megfordul. A kettő, három vagy négy pontot azért helyezték el vízszintesen,
mert ezzel nagyobb távolságot képeztek és jobban ki tudták emelni a fordulást,
továbbá a gömbölyű rováson függőlegesen nem látszottak volna rendesen.
A 7-es pálca kezdő oldalán nincsenek elválasztó pontok, a 11-es pálcán viszont
négy pont van.
4. Különösségként említi Madarassy azt is, hogy 1802-1803-ban sehol nem beszélnek rovásírásról vagy rovásjegyekről, hanem fenyegetőző rovásokról vagy metszett betűkről, rovásforma fácskákról. Jól veszi ezt észre, mert a rovásírás szót kutatásaim szerint csak 1901-ben kezdi használni Tar Mihály és Fadrusz János nagy szobrászunk, majd Sebestyén Gyula Rovás és rovásírás című 1909-ben megjelent műve teszi általánossá. Erről bővebben olvashatnak A rovásírás szó védelmében című írásomban a Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig című kötetben.
5. Madarassy alaposságát bizonyítja, hogy észreveszi a Tooth János jegyző által latin betűre átírt szöveg és a pálcákon lévő rovás közötti néhány különbséget.
6. Madarassy nagy és úttörő érdeme annak hangsúlyozása, hogy a rovásírást az egész Kárpát-medencében általánosan használták. Ugyanis addig az volt a felfogás, hogy csak Erdélyben volt használatos, emiatt nevezték a Felvidéken előkerült Túróci Fakönyvet is hamisítványnak. Madarassy tanulmánya hívta fel a figyelmemet a felvidéki Ernyei József munkásságára, aki számos rovásírással kapcsolatos adatot gyűjtött hazánknak ezen a területén is.
A pálcák néhány betűjéről és szaváról
A 2-es pálca vitatott
szava az "EVETS" . Tooth szerint ÉGETÉS, Madarassy szerint ÉVÉTS,
Szondi szerint ÉVEST az értelme.
Ozorán töltött gyermekkori nyaralásaimból emlékszem egy állatbetegségre, amelyet
az EVES szóval fejeztek ki. A szó a Czuczor-Fogarasi szótárban is szerepel:
"Eves: Eves seb, fekély. Eves kelevény. Evesít: Evessé tesz, okozza,
hogy a kóros gyulladásban lévő test evessé legyen." A mondat véleményem
szerint így hangzik: "EVETES FÜLIT NE VÁGD…azaz a vágószerszámmal ne fertőzze
meg a többi juhot is.
A 2-es pálcán nem mindegyik
rovás V szára ferde, a 4. már egyenes. Ez is alátámasztja Kormos Krisztián
megállapítását arról, hogy a pálcák eredetiek, mert "nem túl szabályosak".
A szétcsúszott szárú M forma valóban feltűnik már az újkőkorban, ahogyan
Deák Dezső is említette, de az ebből a korból származó jelek hangértékét még
nem ismerjük. Két betű pedig csak akkor azonos, ha a hangértékük is azonos,
nem csak az alakjuk. Például az M-nek a magyar rovásban V, a latinban
M, a germán runáknál E, az etruszkban pedig S a hangértéke.
Tehát nem mondhatjuk azt, hogy ugyanaz a betű, csak azt, hogy formailag hasonló.
M jel újkőkori előfordulására a Tisza műveltséghez tartozó Szegvár- Tűzkövesi
edényke példáját tudom hozni, amely a Kr. e. V. évezredből származik Marija
Gimbutas régésznő meghatározása szerint.
A 3-as pálcán lévő
TY változatot használja Forrai Sándor is kézzel írt betűsorában. (A magyar
rovásírás elsajátítása, 1996)
A 6-os pálca 4. szava
szerintem nem VERESSZEMŰ, hanem VÉRESSZEMŰ, hasonló értelemben a véresszájú
kifejezéshez. Az 1-es pálcán ugyanígy kezdődik a VÉRSZOPÓ, magánhangzó kihagyással,
csak a V és R mássalhangzókkal.
Ez után olvasható a BOLONK szó, amelyet a megfejtők BOLOND-nak határoztak meg.
Lehet azonban BOLONDOK is , ebben az esetben értelmet kap a szó végén lévő K,
a VÉRESSZEMŰ pedig nem Miskolczira vonatkozik, hanem azokra akik "bevették".
Tehát: MIÉRT VETTÉK BE VÉRESSZEMŰ BOLONDOK MISKOCIT.
7-es pálca: A SZEGÉNYEKET RONTOD BÍRÓ MIKOR TE FÜLIT VÁGOD mondatrészlet arra vonatkozhat, hogy a juhokat megfertőzi az eves fekéllyel, amikor a fülüket vágja a fertőzött ollóval. A városi elöljáróság hozzáállása alapján feltételezhető, hogy a fertőzéssel tudatosan akarták lerontani a csak földbérlettel rendelkező juhászok állományát. Vagyis a szegények vagyonkáját (a juhokat) rontja a fertőzéssel.
Érdekes, hogy az összeolvadás hangtani jelensége (amikor két egymás melletti mássalhangzóból egy harmadik keletkezik) nem jelenik meg a TUDJA (5-ös pálca) és a MINDJÁRT szóban (11, 12-es pálca), viszont megjelenik a BÁNTYÁTOK, TARCSANAK, TILTYÁK, BÁNNYÁTOK szóban. (3-as, 9-es, 15-ös, 16-os pálca). Ez is alátámasztja, hogy többen készítették a pálcákat.
Szondi Miklós érvelését elfogadom arról, hogy hatan írták a 16 pálcát. A juhászok ezzel ügyesen azt a látszatot keltették, hogy tizenhatan vannak, így a több ember nagyobb fenyegető erőt jelentett a városi elöljáróság számára.
Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Kiskunhalasnak a XIX. század végéről származó számrovás botjai is vannak. Ezekről bővebben Forrai Sándor Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig című könyvének 365. oldalán olvashatunk és fényképeket is láthatunk róluk.
Végül örömünkre szolgálhat, hogy a rovásboton történő elszámolás szokását újra felelevenítették a Hortobágyon. Erről Szakács Gábor írt a Magyar Demokratában (2010/1), de honlapunkon is olvasható. Elérhetőségét lásd a Szakirodalomban.
Összegzés
Számomra az eredetiséget illetően csupán egyetlen dolog kérdéses, hogy puha
vagy kemény fából készültek-e a pálcák. Madarassy a gyűjtései alapján nem volt
az a városi szobatudós, aki ne tudta volna megkülönböztetni a keményfát a puhafától
és szerinte puhafából készültek. Hogy Nagy Czirok László vagy Janó Ákos állapította-e
meg, hogy keményfából készültek, mint a leltárban olvasható, ezt nem tudjuk.
Szondi Miklós ágfát ír, ami a fényképek alapján is valószínű, de nem tudjuk
meg, hogy kemény vagy puhafa. Amennyiben puhafa, akkor nagyban alátámasztaná,
hogy az eredeti pálcákkal van dolgunk. Amennyiben keményfa, akkor még mindig
feltételezhető, hogy Madarassy tévedett a fa meghatározásában. Ennek eldöntése
tehát fontos lenne, bár nem perdöntő.
A szakirodalomban olvasottak és az eddig leírtak alapján véleményem szerint
a pálcák eredetiek, 1802-ben készültek. S ha ez így van, akkor hivatalosan is
rovásemléknek tekinthetők. Ugyanis Ferenczi Géza (erdélyi muzeológus, régész,
a Székelyudvarhelyi Múzeum volt igazgatója, aki édesapjával Ferenczi Sándorral
és testvérével Istvánnal együtt számtalan rovásírással foglalkozó tanulmány
szerzője, sajnos nemrég elhunyt) azt javasolta, hogy a rovásemlékké nyilvánítást
az 1803-as évvel kéne lezárni. Ebbe az időszakba pedig a Kiskunhalasi Rovásírásos
Pálcák még éppen beleférnek.
2010/április-május
Szakirodalom
A rovás
írás él-e a magyar nép között ? (M.T.A. 1903)
Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (1862)
Csallány Dezső: A székely-magyar rovásírás emlékei (Nyíregyháza, 1963)
Ferenczi Géza: Székely rovásírásos emlékek (Székelyudvarhely, 1997)
Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (1994)
Forrai Sándor: A magyar rovásírás elsajátítása (1996)
Friedrich Klára: Pótnyomozás a kiskunhalasi rovásírásos pálcák ügyében
(Arany Tarsoly, 2007/november)
Friedrich Klára-Szakács Gábor: Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig (2007,
84. oldal)
Friedrich Klára: A rovásírás szó védelmében (In: Friedrich K.- Szakács
G: Tászok-tetőtől a bosnyák Piramisokig, 2007, 91. oldal)
Kormos Krisztián: A kiskunhalasi rováspálcák (In: Friedrich K.- Szakács
G: Ősök és írások, 2008, 254. oldal)
Mandics György: Róvott múltunk (Irodalmi Jelen, 2010)
Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (1909, Tinta Kiadó, 2002)
Szakács Gábor: A puszta télen (Magyar Demokrata, 2010/1)
www.rovasirasforrai.hu (az Élő rovás rovatban)
Szondi Miklós: Az írástudó alföldi juhászok hagyatéka - a kiskunhalasi
rováspálcák 1802-ből (Halasi Múzeum/3., 2009)
 |
|
Kiskunhalasi
rováspálcák
|
|
|